olyan érzésem van, mintha mindez csak egy gyönyörű álom lett volna, ami valamikor hajnalban szertefoszlott. nem bírom elviselni a valóságot.. itt ülök könnyes szemekkel és nem tudom mit kezdjek magammal. fantasztikus, hogy ilyenkor soha nem számíthatok senkire, köszönöm sors, hogy ilyen rendes 'barátokkal' ajándékoztál meg. minek nekem ellenség? itt vagyok én magamnak.
ebben a világban mindenki tökéletes. mindenki szent és erkölcsös, soha nem követnek el hibákat. irigylem őket.
most képtelen vagyok többet írni, sajnálom.

valaki öljön már meg..
kérlek!

álmomban találkoztunk először. egy kávézóban ültünk, azokon a régi vasból készült székeken. Te egyedül, én a barátommal. nem jöttél oda, csak messziről figyeltük egymást. mindketten olyan feszültek voltunk, itt lett volna a nagy alkalom, és mégse... mikor indulni készültél, láttam ahogy lassan oldalra dőlsz és zuhansz, én pedig otthagytam őt és odarohantam Hozzád, hogy inkább rám ess. akkor néztem először a szemedbe és olyan szép volt, végre nem fekete, hanem az igazi kék. rápotyogtak a könnyeim az arcodra, Te pedig elmosolyodtál.
olyan régen mosolyoghattál miattam... mindent sajnálok cica, mindketten hibásak vagyunk. de igyekszem majd többet törődni Veled, úgy hogy érezd is.