remélem hogy nincs igazam, de úgy érzem, hogy egyre több bennem a felgyülemlett düh és agresszió. olyan nehéz visszafojtani, kezelni. én nem akarok bántani senkit, egyáltalán nincs meg bennem ez a hajlam, de annyi minden dühít... például ha azt hallom vissza, hogy egy ismerős olyanokat mond a hátam mögött, hogy jól "megtömne" vagy hogy a koporsójára olyan porcelánmaszkot szeretne, mint amilyen én vagyok, testtel együtt és annyira szép lenne, hogy az egybegyűltek egymás után "hágnák meg". nem érdekel, hogy részeg volt, mert tudom hogy ezeket józanon is ugyanígy gondolná és ugyanúgy a hátam mögött adna neki hangot. másrészt vert már nőt és emiatt eleve megvetem. a kommunikáció legkisebb jelét sem akarom tartani azokkal, akiket seggfejnek titulálok.
nem egy kibaszott guminő vagyok, akit bárki megdughat! ha valakinek sikerül is ezt elérnie, úgy hogy tudom hogy csak ennyit akar és semmi komolyabbat, annak őszintén gratulálok, mert még senkinek nem jött össze a gyere-kislány-a-bokorba. jaj fiúk, néha olyan elborzasztóak vagytok, a végén még tényleg a lányoknál kötök ki.
(nem. de azért jólesett ezt mondani)

unatkozik s fél 
teste várótermében: 
késik halála

álmomban találkoztunk először. egy kávézóban ültünk, azokon a régi vasból készült székeken. Te egyedül, én a barátommal. nem jöttél oda, csak messziről figyeltük egymást. mindketten olyan feszültek voltunk, itt lett volna a nagy alkalom, és mégse... mikor indulni készültél, láttam ahogy lassan oldalra dőlsz és zuhansz, én pedig otthagytam őt és odarohantam Hozzád, hogy inkább rám ess. akkor néztem először a szemedbe és olyan szép volt, végre nem fekete, hanem az igazi kék. rápotyogtak a könnyeim az arcodra, Te pedig elmosolyodtál.
olyan régen mosolyoghattál miattam... mindent sajnálok cica, mindketten hibásak vagyunk. de igyekszem majd többet törődni Veled, úgy hogy érezd is.