sok kicsi miért. ilyen nehéz volna válaszolni a leveleimre? pedig nekem tényleg sokat jelentene, ha írnának. és nem. naponta... nem is tudom, nagyon sokszor megnézem, de mindig valaki mástól jön. rosszul esik.
macska akarok lenni, akkor egész nap aludhatnék és mindenki simogatna. és néha rálépnének a mancsomra vagy a farkamra, ez a hátulütője, de összességében még mindig jobb, mint embernek lenni. nincs kedvem semmihez, írni sem. erőltessétek már meg magatokat, érezni akarom, hogy egy kicsit is fontos vagyok.

lett új célom. nem tudom, hogy meddig marad meg ez az állapot, de én tényleg szeretném, ha teljesülnének. először is petrával szeretnék majd lakni pécsen, olyan klassz lenne. élnénk az enyhén züllött művészéletünket. persze, nem láthatom előre, de érzem, hogy jó lenne, nagyon jó. szeretnék majd egy cicát is. petra, ugye szabad? :> addigra majd megtanulok sütni és főzni. a másik álmom redhill, egy angliai városka. olyan kis édes, mindenképp el kell utaznom oda, de komolyan. azon is gondolkodtam már, hogy milyen jó lenne külföldön élni, dolgozni egy kicsit. de nem maradnék ott.
a közeljövőre nézve pedig... szeretném, ha kicsit karácsonyi hangulat lenne itthon. mármint a szobámban. tudom, hogy a család úgyse díjazná, de legalább engem felvidítana. nincs jobb, mint enyhe fényben olvasni a kagylófotelomban és közben kávézgatni. jaj, nem is tudom, mivel kezdjem. :3 ma jókedvem van, mert aludtam délután és szép képeket találtam. apropó, hétvégén elcsentem a dédi óvodáskori fotóját, azt mindenképp megosztom majd veletek valamelyik nap.

szóval "szégyőjjem" magam. ha én beszélnék úgy, mint egy paraszt, több okom lenne a szégyenkezésre. a drága nagymama megint át akar küldeni apához. ilyenkor teszem fel magamnak a kérdést, hogy mire várok még, de én sem tudom... ez csak vegetálás, várok valami jóra, hogy ne kelljen már most megtennem. reménykedem a jövőben, hátha mégis más lesz, mint amire számítok. talán egy kicsit félek is attól, hogy nem biztos, hogy sikerül. de már nagyon itt lenne az ideje. 
nincs senkim, nem szeretek úgy igazán senkit, én is egy senki vagyok. mindenben átlagos vagyok, van amiből átlagon aluli, semmi nincs amihez jobban értenék másoknál. nincsenek céljaim, soha nem fogok olyan munkát végezni, amivel hasznos vagyok a társadalom számára, sőt, talán nem is lenne hol dolgoznom.
igyekszem számba venni, hogy mim maradt. van három macskám, akiknek egy idő után biztos nem hiányoznék. továbbá néhány barátom és egy személy, aki különleges helyet foglal el a szívemben, de már nem állunk olyan közel egymáshoz, mint régen. vannak elképzeléseim a magányra, de ebben a világban egyik sem kivitelezhető. akárhogy is nézem, mindig ugyanoda lyukadok ki, és ez elszomorít.
soha nem voltak olyan vágyaim, hogy nagy valaki akarok lenni. én csak meg akartam húzni magam, körbevenni magam olyan dolgokkal, amiket szeretek. ezért volt annyira idilli az az elképzelés, hogy egy faházban élnék valahol egy hegyes-dombos részen, lenne egy kandallóm, egy macskám és sok könyvem. ennek is ugyanaz a vége, de előtte legalább jól érezném magam, és még ezt is meghiúsítják. tényleg nem kívántam nagyot.
sajnálom, ha mostanában valakiknek nem írok (vissza), de egyszerűen nincs kedvem hozzá. haragudjatok meg nyugodtan, ez érdekel már a legkevésbé.

lassabban telik az idő, ha köd van. a köd szép. tegnap még örültem a nagyi-féle vaníliás csigának és... nem is tudom, másnak azt hiszem, nem. de ez is olyan jelentéktelen. éjjel meghaltam az ágyban. láttam magam előtt, ahogy rohanok és mindenkit elhagyok magam után, csak futok, futok, egészen a vízig. nem is tűnik olyan könnyűnek... nem azért sírtam, mert félek, hanem mert nem akarok fájdalmat okozni másoknak. nem gondolom azt, hogy nem szeret senki és tudom, hogy hiányoznék nekik. azoknak is, akikkel mostanában talán nem találkozok vagy beszélek annyit. még azok is sajnálnának, akik most minden erejükkel azon vannak, hogy kikészítsenek. gyűlölném, hogy utána derülne ki, hogy kinek mennyire voltam fontos. de azért jó érzés ellebegni a semmiben. 
én úszó, puha krémszínű felhőknek képzelem el a halált, igen kellemes lehet.

igen, kicsit elvesztem. hogy hol? nem is tudom... ha tudnám, valószínűleg nem lennék elveszve. furcsa, eddig fájt az élet, most már a 'minden mindegy' érzés jár át. nem mondom, hogy kellemes, de mindenképp pozitívabb. azt is gyakran észreveszem, hogy már az embereket sem utálom, csak sajnálom őket, az okát nem ismerem. olyan, mintha kiveszett volna belőlem az érzés. minden vagy zavar vagy közömbös. ha már akkor annak tituláltak, mikor még tisztán éreztem, milyen lehetek most... ?
megértettem, hogy több dologba vagyok szerelmes. a szerelem érzésébe, a magával ragadó zenébe, a macskadorombolásba és a Rólad kialakított eszményképembe, Ádis. de soha nem egy konkrét személybe, talán nem is lennék képes valakit ilyen szinten szeretni. és mivel Te vagy az egyik, talán épp ezért fáj annyira, hogy már nem tudunk beszélni, hogy ennyire eltávolodtunk és egyikünk sem nyílik a másik felé... tudod, erre soha nem számítottam. ha belegondolok, mennyi mindenről álmodoztam velünk kapcsolatban. emlékszel? mindig melegséggel tölt el, akkor is ha épp haragszol rám - és teljesen jogosan teszed. ha nem ismertelek volna meg, most nem ilyen ember lennék, ezért itt az ideje, hogy megköszönjem. hálás vagyok, hogy részben Te alkottál, és kérlek, ne dobj el magadtól, mert abba belehalok...
sokszor vallottam már Neked szerelmet, de ez most más.

mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.

felébredtem a rózsaszín álomból. néhány nap erejéig azt gondoltam, hogy talán minden megjavulhat. most tévedtem életemben a legnagyobbat. minden összetört, és nem bírom már tovább. nincsenek barátok, nincs családom, sehol a szeretet. két dologra vágyom, nyugalomra és részegségre. azt sem akarom tudni, hogy hol vagyok. nem számít a rosszullét, a szúrós tekintetek, semmi, csak ne kelljen elviselnem a valóságot.
anya azt mondta, hogy elege van és itt akar hagyni mindent. nem tudom, hogy szökésre vagy öngyilkosságra gondolt-e. felháborító volt. én jártam közel a depresszióhoz, én vagyok túlérzékeny, ő csak egy buta ember, aki semmit nem fog fel az egészből. még hogy ő depressziós? csak önsajnálatra képes, soha nem lenne annyi erő benne, hogy megölje magát. viccet csinál az egészből.
a barátaim elhagytak, szép sorban, egyik a másik után. néhányan talán nem is tudnak róla, de én érzem. egy ember sincs, akire számíthatnék. nem tudom, hogy én tehetek-e róla, talán én taszítok el mindenkit. és még Te is, Ádis... annyira köszönöm, hogy meghazudtolsz. semmi okom nincs, hogy ne legyek őszinte. ez lett volna az utolsó kívánságom, hogy legalább higgy nekem. sajnálom, ha ilyen nehéz.